A köd, mint egy menyasszonyi fátyolt, terült el a kicsiny templomkerten. Néhol, mintha csak a moly lakmározott volna belőle, voltak benne felfedezhetők apróbb szakadások, min a telihold fénye átfurakodva magát világította meg meggyötört arcom. A plébános ablakából kivetülő széles sugárpászma mennyei fénnyel ajándékozta meg a kicsiny kápolna előtt elterülő megannyi sírkövet.
A percek, mint egy rab, kit cellájából éppen a villamosszék felé visznek, vánszorogtak. S ahogy teltek a percek a köd is úgy tette magáévá környezetét. A szomszédos dombról tán már nem is lehetett látni a templomtorony tetején forgolódó szélkakast, minek recsegése a reggeli szellőbe úgy hatott, mintha csak igazi volna. Én próbáltam még eme éjjeli sötétben is egy szomorúfűz földig hulló ágainak árnyékában maradni, megbújni. A tiszteletes úr a lámpáját hírtelen eloltotta. Sosem értettem, hogyan képes valaki egy ilyen helyen lakni. Minden nap imádsággal kelni, s feküdni, remélve ez megvéd minket a kertben nyugvó háborgó lelkektől. Szerettem volna akkor elsétálni. Egyik lábam a másik után tenni, s elhagyni eme szörnyű tettem helyszínét. Mégis, képtelen voltam rá.
Sosem voltam egy szent, de még tisztességesnek sem mondható. Inkább amolyan semmirekellő kölyök, kit az utca nevelt fel. Anyám nem volt, mert minek is az? Apám? Ő meg bár ne lett volna! Már inkább szóra sem méltatom. Hisz megérdemli egy olyan ember az apa jelzőt, kinek lelke sötét, s kietlen, s nem érdekli más mint az alkohol és idegen nők okozta végzetes, bűnös mámor? Ki a fiának kuponokat ad születésnapjára, s a másoktól kapott pénzét is sajátjának tekinti, és kénye-kedve szerint rendelkezik vele? Én kétlem. Ezekre így visszagondolva nem is csodálom, hogy az vagyok, aki. Így nem is tudom, hogy talált ő énrám. Miért pont rajtam akadt meg a szeme a tömegben, s harcolt értem a végsőkig? Buta kislány. Azt hitted, hogy a ragyogó kék szemek, és a kedves szavakat suttogó rózsaszínes ajkak meg tudják hatni az ördögöt? Látod kislány, az a fene nagy eltökéltséged lett a veszted! Miatta feküdtél akkor, ahol.
Szokták mondani, hogy a történelem megismétli önmagát, bár én addig a napig nem hittem benne. Akkor mégis ott álltam a szomorúfűz lombjának takarásában, kezemben vére díszített késsel, s néztem őt. Nem tudtam a szememnek parancsolni. Néztem őt, néztem, és örömöm telt abban, hogy nézhettem, fájdalmas nagy örömöm. Úgy voltam vele, mint a szomjan haló ember, aki végre kutat talál, s bár tudja, hogy a kút vize mérgezett, mégis nagy kortyokkal iszik belőle. Ahogy néztem, s vérrel borított élettelen testének látványa tükröződött mélybarna szemeimben, nem éreztem semmit. Se fájdalmat, se félelmet, se szenvedést. Hiszen ő sem szenvedett sokat. Hihetetlen, hogy pár jól irányzott döfés a szívbe, tüdőbe és gyomorba milyen gyorsan meghozza az eredményét. Még előttem volt a kép, a hang. Ahogyan boldogságtól csillogó szemekkel rám nézett, majd a félelem mi nem sokkal később ugyanolyan vadul táncolt a tekintetében. A néma halálsikoly, mire telt ajkait nyitotta, mikor a vállamba karolva próbálta magát tartani. Hogy nem ellenkezett, hanem belenyugodott sorsába. Ő volt az első ilyen. Mintha csak tudta volna, ezzel hoz nekem enyhülést, s képes feláldoznia magát értem.
Ébenfekete hajkoronámat eddig lágyan cirógató szellő kezdett egyre jobban erőre kapni. A gondozatlan temetőben a megnyúlt fűszálak és elszórt falevelek vészes táncot jártak, mi a közelgését jelezte. A köd, mi addigra ízes kaláccsá fonódva kerítette be a temetőt, hirtelen átláthatatlanul sűrűvé vált. Kezemből a konyhakés lassan csúszott ki, s a hang, mivel a közeli sírkövön partot ért, leginkább egy szellem sikolyához volt hasonlítható. Egy alak rajzolódott ki az áttörhetetlennek tűnő fátyolból. Ő volt az, az én tökéletes másom, mégis ellentétek voltunk. Elegáns öltönyéből kilógó órája, és drágának tűnő lakkozott cipője miatt azt hitte volna az ember, hogy valami ártatlan, jóvágású ügyvéddel van dolga. Voltaképpen nem is tévedett sokat. Annyi különbséggel, hogy ő maga a halál szolgálatában állt, s még sosem vesztett. Ám mindezzel csupán annyi volt a baj, hogy őt csak én láthattam.
-Hello Brian.- ahogy ezt a két szót kimondta, az a beteg hanglejtés, mit a nevemnél használt, egyszerűen felforgatta a gyomromat. Csak állt, tőlem olyan két méterre, pont a látótávolságon belül, hogy ha kell, gyáva féreg módjára tudjon megbújni a köd védelmében.
-Baltazár…Minő várt, kellemetlen meglepetés. Szörnyen festesz. És a szagod? Mikor gyilkoltál utoljára?- emeltem fel a fejem, onnan nézve le rá. Mintha csak bókoltam volna neki húzódtak ajkai szerény mosolyra, mitől kivillantak alatta megbúvó tűhegyes fogai.
-Ugyan már, ne hízelegj. Te is nagyon jól tudod. Remekül nézünk ki!- simogatta meg borostás arcát, mire csak elé köptem a földre. Nem kedveltem a fickót. Nagyon nem. Voltaképpen ő volt az oka annak, hogy most ilyen helyzetben állok itt, vörös foltos pólóval és kezekkel.
-Nem hízelgés volt Balti. Csak a megvető igazság. És mégis mi ez a többes szám? Belehalnék ha úgy néznék ki, mint te, te kis undorító fa…- ám nem voltam képes mondatom végére érni, mivel szívembe hatalmas fájdalom nyílalt. Háta mögött eddig összefont kezei egyikét előre emelte. Megnyúlt hegyes körmeit, csak a levegőbe forgatta meg, mégis olyan érzés volt, mintha éppen a szívem kis kamráit igazgatná belülről.
-Még mindig nem tanultad meg a leckét Brian? Velem nem beszélhetsz ilyen hangnemben ember!-csattant fel a végére, mire az eddig fán gubbasztó varjak vészjósló károgással reppentek a magasba. A halál madarai voltak ezek, miknek most rám és előbbi áldozatomra fájt a csőrük.
-Miért nem ölsz meg itt és most? Túl sokszor végeztem már el helyetted a piszkos munkát! Amúgy sem vagyok a kis kedvenced!- nyögtem fájdalmasan a szívem fölött ingem szorítva, mitől a fájdalom némiképpen enyhült.
-Brian, Brian, Brian. Tudod, magamra emlékeztetsz. Mikor még fiatal voltam és…
-Hú baszki, olyan is volt? Én azt hittem mindig is ilyen romlott vén kis…-ám igen, a szívből jövő szavaim újabb lyukat ütöttek bennem és ahogy láttam benne is. Arca fájdalomtól torzult el, ahogyan intett kezével, mitől a földre rogytam. Félig tudtam csak felkönyökölni, hogy ne feküdjek teljesen az azóta terjedelmessé vált vértócsába.
-Miért nem tudod befogni a szádat? Csak egy kicsit. Tán tényleg a halálra vágysz ember?!
-A halált már ismerem. Volt vele már dolgom, nem is egyszer, s ezt te is jól tudod. Hiszen mindegyikre úgy sétáltál be, mint valami naccsasszony, ki már csak a száját hajlandó nyitni, hogy bele repüljön a sült galamb! Küldj csak át! Megmondom én ezer örömest a főnöknek, hogy milyen alattomos kis szolgája van, hogy emberekkel végezteti be az ő…
-HALGASS!- ordított rám, mibe talán még a környező völgyek lombjai is beleremegtek. Szeme eddigi mély barnából már rubintvörös fényben csillogtak, s meredtek rám dühösen. Úgy éreztem tán, tényleg elvetettem a sulykot, s ennek ő eleget is adva lépett mellém, s rúgott belém. Testem, mint egy erőtlen rongybaba pördült egyet a vérrel áztatta fűben s értem stabil pontot a teste mellett. Ahogyan kinyitottam a szemem az ő tengerkék, üres üvegként csillogó tekintetével találtam szembe magam.
- Miért pont ő? Nem volt még ezer bűnösebb nő a városban? Akkor miért pont őt kellett?- fordítottam el tőle a fejem, mert nem bírtam tovább nézni. Egyszerűen képtelen voltam látni ahogyan vörös tincsei piszkosan lógnak bele hófehér arcába elfedve ezzel halovány szeplőit. Még ilyenkor, ilyen állapotban is képes volt megigézni.
- Mint mondtam, kedvellek Brian. És ha ez a nő képes volt téged meglágyítani, akkor oda a hatalmamnak. - tette össze színtiszta ujjait, úgy vázolva fel nekem az elméletét.
-És ha kiszállok? Ha azt mondom nem folytatom tovább, elegem van?- ezek a szavak olyannyira égették a torkom, mintha csak tüzes vasat huzigálnának benne. Talán a felszökő vér volt az oka, mi miután sikerült négykézlábra emelkedtem, köhögés közepette tört a felszínre s keveredett a lányéval.
-Nagyon jól tudod, hogy ezt nem teheted meg. Nem vagy rá képes. Túl gyenge vagy.
-És ha mégsem? Ha találtam rá módszert, mivel végre megszabadulok tőled, te kis félresikerült fattyú?- vigyorodtam el ördögien. Szavam s az ő mondanivalójuk számomra most a legédesebb muzsika volt. Hiszen mi értelme a szavaknak, ha nem lakozik mögötte semmi? Ha csak hadakozunk, vagdalkózunk velük, s közben csak a hazugságot akarjuk magunkkal is elhitetni.
-Lehetetlen. Ördögűzéssel is próbálkoztál már, s lásd, mégis itt vagyok?- hajolt meg előttem illendően, közben tekintetét le nem véve rólam. Ám most az egyszer ő is tévedett. Minden erőmet összeszedve kapaszkodtam a mindig is védelmet nyújtó fűz törzsébe, hogy támaszul nyújtson nekem. Centiről centire emelkedtem, s egyenesedtem fel, míg nem teljesen a szemébe néztem. Ő csak figyelt, tekintetében tisztán látszott a hitetlenség s a megvetés. Ezt látva csak széles, boldog mosoly kúszott arcomra, mit ő már végkép nem tudott mire vélni.
-Hidd el Balti… Van olyan mód, amivel ha csak egy kis időre is, de megszabadulok tőled.- nyúltam szakadt melegítőm zsebébe, s vettem ki onnan a kis dobozkát. Fehér gyerekzáras kupakját könnyedén pattintottam fel s szórtam kezembe a kis rózsaszín pirulákat.
-Komolyan azt hiszed, hogy pár epres cukorka megszabadít tőlem? Bolond halandó!
-Az emberi tudomány csodákra képes. A viszont látásra…Barátom.- emeltem meg előtte kezem, majd hátradöntve fejem erőltettem le torkomon a keserű tablettákat. Nem tudom mennyi idő telhetett el. Talán egy perc? De nekem sokkal hosszabbnak tűnt.
-Na ez nem jött be.- nézett körül a mocsadéka, majd lendületből húzott be nekem egy jobb egyenest. Testem a fának csapódva horpasztotta be a törzsét, mitől fájdalmas, kínokkal teli ordítás hagyta el a torkom. Mintha csak erre várt volna a mindenség, szólalt meg a templomtorony harangja ezzel az éjfél eljöttét jelezve.
-Pá pá Balti.- mutattam fel arcom elé, felé fordítva középső ujjam, mire szemei dühösen fellángoltak. Már lépett volna értem, hogy felrántson a földről, mikor is egy villám csapott tán soha nem is létező lényébe ezzel elragadva őt. Csak ültem ott átadva testem a szabadság okozta megkönnyebbülésnek, ám ezt nem élvezhettem ki sokáig. Messziről kék fények és sziréna hangja verte fel a nyugalmas ködön túli várost, mik hozzám tartottak. Utolsó erőfoszlányaimat előszedve keltem fel a földről, s indultam meg az ellenkező irányba. Vállam fölött hátranézve még egy utolsó pillantást vetettem rá, ki már vérbe fagyva feküdt ott, s mi másoknak hihetetlen lett volna, én mégis elhittem. Mosolygott. Hasonló arckifejezést felvéve tűntem el a köd rejtekében, mire odaértek a zsaruk, várva az újabb találkozásra Baltazárral, a halál jobb kezével.
